#rothmuzeumblog

A zene világnapjához kapcsolódva górcső alá vesszük a századfordulós Magyarország zenei életét, mely legalább annyira izgalmas és színes, mint maga Róth Miksa művészete. Ebben az időszakban nemcsak az építészet, a tudatos várostervezés és fejlesztés, az irodalom és a képzőművészet terén voltunk Európa közepe, hanem zeneileg is az élvonalba tartoztunk. A cikk célja, hogy e művészeti ág megismerése által még teljesebb képet kapjunk Róth Miksa koráról. 

Róth Miksa: A zene allegóriája (részlet)

Buda és Pest zenei élete már a kiegyezés előtt a többi társművészethez hasonlóan gyorsan fejlődött. Ez egyfelől az iskolarendszer korszerűsödésének volt köszönhető, másfelől hazánk olyan nemzeti érzelmű zenei géniuszainak, mint Liszt vagy Erkel Ferenc. A romantika két nagymestere sokat tett a nemzeti zene megteremtéséért és az itthoni zenei képzés színvonalának emeléséért. Erkel Ferenc legnagyobb érdeme a verbunkos muzsikára épülő magyar nemzeti opera megteremtése, valamint az 1853-ban létrejött Budapesti Filharmóniai Társaság is, ami a mai napig működő zenei együttes. (1) A városegyesítést követően Budapest zenei élete a társművészetekkel együtt tovább fejlődött. A Zeneakadémia és az Operaház megnyitása (1875, illetve 1884), a magánegyesületek működése, a zenei sajtó és a zenekritika, valamint a képzettebb hangszeres muzsikusok feltűnése sokszínű zenei kultúrát eredményezett. Ameddig a Zeneakadémia nem költözött a mai Liszt Ferenc téri új épületébe (1907), melyet Róth Miksa üvegablakai díszítenek, Budapest elsőszámú koncerthelyszíne a Vigadó épülete volt.

Az 1896-os esztendő a millenniumi ünnepségsorozat révén jó néhány alkalmat kínált a még szélesebb körű reprezentációra, ahol természetesen Róth Miksa is bemutatkozott üvegablakaival. Az Iparcsarnok előtt képezték ki a kiállítás főterét, és a korzót zenepavilonokkal, díszkertekkel, szökőkutakkal és kávéházakkal igyekeztek még kellemesebbé tenni. Ehhez hozzájárult a zene is, hiszen délután 43 tagú katonazenekar játszott, valamint késő délután egy 32 tagú társulat is muzsikált a történelmi épületcsoport udvarán. (2)

Hogyan jutott el a zene az emberekhez akkoriban, amikor még a gramofon is gyermekcipőben járt és a rádiózás Magyarországon még nem is létezett?

Egy átlagos fővárosi polgár, ha zenét akart hallgatni, bálokba vagy hangversenyre járt. A bálokon élő zene szólt, melyet klasszikus zenekar, esetleg cigányzenekar szolgáltatott. Ezek a legtöbbször a következő tánczenék voltak: keringő, csárdás és polka. A hangversenyekre, melyek általában komolyzenei esték voltak, inkább a felsőbb rétegek jártak, az arisztokraták pedig az operát részesítették előnyben. Másik lehetőség a színházba járás volt, ahol a széles repertoárból a népszínmű és az operett vált a legkedveltebb műfajjá. Ezek zenei betétdalait sokszor a színház falain kívül is játszották. A zenehallgatás módjai: otthoni hangszeres játék kottából, utcai verklis vagy katonazenekar hallgatása, kiskocsmában vagy vendéglőben játszó cigányzenekar, a templomokban pedig egyházi zenét élvezhettek. A némafilmek hangossá válása (1910) után a mozikban is hallhattak zongorakíséretet a filmekhez. Bár Edison fonográfja már 1878-ban megjelent, eleinte leginkább diktafonként vagy híres emberek hangjának megörökítésére használták, s a műsoros fonográfhengerek fénykora csak az 1910-es években jött el. Az első hazai rádióadás 1925 december elsején indult el Budapesten.(3)

Az ország tehát három részre szakadt zeneileg. A műveltebbek a külföldi remekművekért rajongtak, a középréteg a magyar nótát, cigányzenét kedvelte, míg a szegényebb sorban élők mindössze az adott helység zenéjét ismerték. Bár a magyarokban erős volt a nemzeti öntudat, a zenében a nemzeti szellem csak lassan éledt fel, aminek első jeleit Brahms és Liszt magyar táncaiban és rapszódiáiban véljük felfedezni. 

1900-ban Európa legfiatalabb nagyvárosa Budapest volt; a huszonöt év alatti lakosság néhány évtized alatt megháromszorozódott. Ez a fiatal generáció hamarosan szinte valamennyi művészeti ágban döntő változásokat hozott. Ekkor kezdte pályáját az 1875-1880 körül született új nemzedék.

Közülük kiemelkedik két zeneakadémiai növendék, két fiatal zeneszerző, akik mindketten igazi magyar zenét akartak írni, és műveikben a magyar népdalkincsre támaszkodtak. Bartók Béla (1881-1945) és Kodály Zoltán (1882-1967) együtt kezdték el rendszeres népdalgyűjtő körútjaikat. A fonográfot a 19. század utolsó éveiben Vikár Béla használta elsőként Európában népzenei gyűjtésre, ezzel a párizsi világkiállításon nemzetközi sikert aratott. Nyomában Bartók Béla, Kodály Zoltán és tanítványaik több mint 4700 fonográfhengernyi népzenei anyagot rögzítettek a század elején.(4)

Sajnos nincsen tárgyi emlékünk arról, hogy Róth Miksa és családja milyen zenét szeretett, mégis érdekes az a párhuzam, ami korának zeneszerzőire is jellemző. Azok neve őrződött meg hosszú távon, akik ráéreztek, melyik műfajban mutatkozik hiány, és azzal a területtel foglalkoztak elsősorban. Róth Miksa még üvegbe foglalhatta az előző generáció nagyjait – például Liszt Ferencet. Később már rádióban hallhatta az új generáció tehetségeit, akik szintén nem féltek használni a kor technikai újításait, és sokszor saját innovációkat is hozzáadva alkottak maradandó emlékeket az utókornak.

__
Jegyzetek:

(1) Batta András: A századforduló zenéje. Dohnányi, Bartók, Kodály, Weiner pályakezdése. In: Magyarország a XX. században, III. kötet Kultúra, művészet, sport és szórakozás. Szerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd, 1996-2000. 499 -527.
(2) Retkes Attila: Géniuszok és mesteremberek. Zenetörténeti írások. Budapest, 2011. 10-12.
(3) Hogyan jutott el a zene a régi budapestiekhez? Emlékezz Budapest mindenre, ami hétköznapi, de mégsem mindennapi. Online: https://emlekezzbudapest.blog.hu/2016/05/30/hogyan_jutott_el_a_zene_a_regi_budapestiekhez (utolsó letöltés: 2025-10-04)
(4) Bartók Béla fonográfhengereit digitalizálja a Néprajzi Múzeum. Online: https://magyarmuzeumok.hu/cikk/bartok-bela-fonografhengereit-digitalizalja-a-neprajzi-muzeum (utolsó letöltés: 2025-04-07)